Rowling művének sokfelé futó cselekményhálózata négy (archetipikusnak tekinthető) központi motívumot mozgat, ezek a történetben végig jelen vannak, párhuzamosan bomlanak ki, láthatóan segítik a szerzőt, hogy az irdatlan méretű mondathalmaz mégis tartson valahová. A motívumok a következők: (1.) a kiválasztott evangéliuma, (2.) a Sátán (/gonosz) eljövetele és országlása, (3.) a felsőbbrendű faj öntudatra ébredése, (4.) a fiúgyermek beavatódása-férfivá érése.
   (1.) A címszereplőt igazi anti-hősként ismerjük meg a sorozat első darabjában. Harry Potter ekkor 11 éves, ügyetlen, nyegle kisfiú, sem szakrális tudással nem rendelkezik (addigi életét a varázstalan hétköznapi emberek, az ún. muglik között élte), sem bölcsességgel, közösségi felelősségérzete nincs, szándékai és céljai partikulárisak (sportolni szeret, ki akar kerülni a nevelőszülők teremtette szabadsághiányos környezetből). Az általunk valóságnak tekintett világból ekkor kerül át a mögöttesbe, meghívják a varázslók bentlakásos középiskolájába növendéknek. Tudomást szerez részben saját varázsló voltáról (egyáltalán, a varázslótársadalom létéről), részben pedig arról, hogy korábban világuralomra tört egy gonosz mágus, aki az ő szüleit is megölte, és aki hatalmának csúcsán rámondta (mármint Harryre) a kivédhetetlen halálos átkot (Adeva kadavra, ami a gnósztikus Abrakadabra (: Legyél!, Kelj életre!) alakváltozata, a regényben inverzált jelentéssel (:Halj meg!)), de a varázslás pillanatában, ahelyett, hogy az áldozat megsemmisült volna, az átok kimondója veszítette el életerejét, testét. Megtudjuk, hogy ilyen soha nem fordult még elő, továbbá, hogy a gonosz vissza fog térni, hogy a kettejük sorsa valamilyen (misztikus, jóslatokkal terhelt) módon összekapcsolódik, egymástól függ. És hogy e kettős sors végállapota meghatározza majd a világ jövőjét is.
   Harry Potter alakja felől olvasva a sorozat annak a változásnak a története, ahogyan a főszereplő (a kezdeti tagadás-menekülés után) felismeri és elfogadja saját kiválasztottságát, az őt a környezete fölé emelő képességeit, ahogyan tudatos harcossá válik, és ahogyan lépésről lépésre eljut a végső igazság megértéséig, hogy a megvívott győztes csaták csak közbülső állapotok, mert az igazi győzelem (az univerzum megmenekülése) kizárólag az ő önfeláldozásán keresztül lehetséges. Harry Potter belső fejlődésének nyugvópontja annak a helyzetnek az alázatos elfogadása, hogy neki magának kell meghalnia, hogy az ő személyes pusztulásának aktusa váltja majd meg a világot. A megváltónak meg kell halnia. (Más kérdés, hogy Rowling, engedve a lektűrműfaj nyomásának, erőszakot tesz saját koncepcióján, és egy szofisztikált teóriát érvényesítve végül visszahozza hősét a halálból.)
   (2.) A gonosz mágussal, illetve annak sorsával valójában egy teljesen kötött sablont mozgat a szerző, semmit nem változtat az eredeti kottán. A regényben Tudjukkiként emlegetett szereplő a bibliai János Jelenéseinek Antikrisztusa. Emberi vonásokkal nem bír, karaktere esetlegességektől mentes, egyedüli motivációja a világuralom megszerzése, hamis próféták jövendölik meg az eljövetelét, és amikor ez megtörténik, adatik neki hatalom, országlása halált és szenvedést hoz a Földre (a két utolsó kötetben nagyon sok kínzást, gyilkosságot ábrázol Rowling direktben), hogy végül Armageddonnál (a regényben a varázslóiskola parkjában) legyőzessen, elpusztuljon. Regénykarakterhez ez kevésnek tűnik, az is. Kilóg a szövegből, alakja a legtöbb helyen hiteltelen, nem működik, nem méltó ellenfele a címszereplőnek. A ráaggatott attribútumok viszont izgalmasak, erős atmoszférateremtők. A regényben egy ideig nem lehet tudni a gonosz valódi nevét. A varázslók nem mondják ki, félelemből-babonából, aztán mégis kiderül, hogy Voldemortnak (franciából, jelentése: szárnyaló halál) hívják, végül ez a névmágia oly módon válik gömbölyűvé, hogy megtudjuk, anagrammáról van szó. A gonosznak volt egy korábbi élete, a többihez hasonló varázslóként létezett ebben a különleges univerzumban, a neve Tom Marvolo Riddle (a magyar fordításban Tom Rowle Denem) volt, és amikor átalakult Antikrisztussá, elhagyta régi nevét, illetve annak betűiből alkotott magának újat: I am Lord Voldemort (vagyis: A nevem Voldemort Nagyúr). Fontos jellemzője Voldemortnak, hogy a feketemágia ősatyjának (Mardekár Malazárnak) egyenes ági leszármazottja. A karakter hangulatos jellegzetessége, hogy ért és beszél a kígyók nyelvén (párszaszóul), hogy egy ideig idegen testben, parazitaként él, hogy a gonoszság tanainak elterjesztése érdekében kvázi apostolokat (az ún. Halálfalókat) gyűjt maga köré. Rowling azonban nem elég ügyes egy ilyen szereplő ábrázolásához, nem ismeri fel, hogy a démoni figurát nem szabad túl sokat mutatni, nem szabad sokat beszéltetni, és főleg kiábrándító, ha hisztériásnak-türelmetlennek látja az olvasó. Voldemort a HP-sorozat két utolsó kötetében (számomra) már csupán egy erőlködő, szánalmas bűnöző, elveszíti erejét, plasztikusságát a szereplő. Meghal, elpusztul végül fizikálisan is, betölti funkcióját, de valahogy műanyagból van (a nagy előképhez, Bulgakov Wolandjához nem mérhető, de még Tolkien Sauronja is hitelesebb, jelentéstelítettebb gonosz).
   (3.) Talán az egész regényfolyam leginkább eltalált motívuma a felsőbbrendű faj ábrázolása. Ha valahol, itt közelít az irodalomhoz Rowling műve. A varázslótársadalmat a szerző kezdettől megosztottnak ábrázolja, ám ez a megosztottság először nem kap perspektívát, sem valódi tétet (körülbelül annyi derül ki az olvasó számára, hogy vannak jellemgyenge varázslók, akik ilyen-olyan okokból már korábban is eltűrték, vagy akár támogatták Voldemortot). A harmadik kötettől azonban kibontakozik egy nagyon erős metaforikus erővel bíró csoportképző eszme. Kiderül, hogy a varázslók egy része önmagából adódó értéket tulajdonít a származásnak. Akiknek kizárólag varázslók vannak a felmenői között, azokat aranyvérűeknek nevezik, akik csak részben varázsló-származásúak, azok a félvérek, és vannak olyanok is, akik maguk varázslók ugyan, de a szüleik hétköznapi emberek (muglik) — ők a sárvérűek. A HP egyre komoruló világát az ötödik kötettől a származás torz tisztelete, a sárvérűek megvetése-megalázása uralja. Megrendítő erejű eseménysorozat bontakozik ki az utolsó három könyvben, a nem tisztavérűeket a többiek előbb verbálisan megbélyegzik, később egyre gyakoribbá lesznek a pogrom-szerű atrocitások, felmerül a szegregáció kérdése (egyes szülők tiltakoznak az ellen, hogy gyerekeik sárvérűekkel tanulnak-élnek egy iskolában), végül, az utolsó kötetben sárvérűtörvényeket léptetnek életbe, amelyek deklarálják, hogy léteznek alacsonyabb rendű varázslók, és egy döbbenetes jelenetsorban megkezdődnek a letartóztatások. Semmit sem értő, semmi konkrét bűnt el nem követő varázslók tömegét gyűjtik össze a Mágiaügyi Minisztériumban, bizottságok végeznek megalázó vizsgálatokat, családokat szakítanak szét, állásuktól fosztanak meg tehetetlenül engedelmeskedő, védekezni képtelen apákat, anyákat, és a minisztérium már keresi a probléma megnyugtató megoldását. A HP odáig nem megy el, hogy koncentrációs táborokat ábrázoljon (a letartóztatások megkezdése után a regényben hamarosan következik a végső összecsapás, ami elsöpri ezt a rendszert), de nem lehet nem észrevenni, hogy a holokauszt gépezete indul be a mesében, és magától értetődően, kis lépésekkel, mindig csak egy aprósággal téve szörnyűbbé a mű terét. Rowling didaxis nélkül mond véleményt a rasszizmusról és a fanatizmusról. Az aranyvérűek magatartásformája, érvrendszere, öntudatos indulata nagyon eleven, hiteles. (foly. köv.)

Szabó Tibor

  Előző:

   Harry Potter 1. (rec.)