(4.) Az (elsősorban közösségiként értelmezhető) három motívum mellett a szerző megpróbálja a főhős személyes életvilágát is motivikussá tenni. Rowling talán legnagyobb kudarca ez a törekvés. Harry Potter a regény ideje alatt válik gyermekből férfivé, illetve így kellene történnie. A negyedik kötettől a címszereplőt a párválasztás kérdése is foglalkoztatja, diákszerelmek szövődnek, előbb egy, aztán egy másik. Rowling többször, hosszan, és bántó hamissággal jeleníti meg a fiatalok között kialakuló személyességet. Mintha semmit nem tudna a vonzalom természetéről, a serdülőkor frusztrációiról, a testiség kibontakozásáról, arról, ahogyan a nemi ösztönök átkódolják a magatartásformákat a középiskolás években. Ábrázolni legalábbis nem tudja. Miközben erőlteti a dolgot mégis, kínosan fals helyzetekbe kényszerítve szereplőit, az olvasó pedig fogja a fejét, ugyanis amit Harry Potter és Cho (egy diáklány, az első szerelem), illetve Ginny Weasley (Potter megtalált párja, későbbi felesége) szerelem néven művelnek a regényben, az — hát nem úgy van. Árt a szövegnek ez a szál, a rossz mondatok önmagukban is, meg a regény arányainak se tesz jót, a HP végére ugyanis a főhős megmenti a világot, látott vagy fél tucat emberkínzást, gyilkosságot, feláldozta életét a boldogabb jövőért, de a másik nemről annyit tud, hogy hosszú haj, meg hogy lehet smárolni (a szövegben előszeretettel ismételgetik ezt a szót). Komikusnak hat.
   A főmotívumok mellett a regényfolyam rengeteg (kisebb hatókörű, de) izgalmas jellemzővel bír.
   A HP folyamatosan képben tartja a valódi Nagy-Britanniát, városok, utcák, ismert helyszínek jelennek meg a kötetek lapjain. És a brit állam. Elképedve tapasztaltam, hogy miközben Rowling szerepelteti a szigetország végrehajtó hatalmát (a miniszterelnököt nagy jelenettel, párbeszéddel) valamint annak intézményeit, és miközben a mögöttes varázslóvilág egy direkt módon archaikus közösségként jelenik meg a műben, aközben a szerző elhallgatja, hogy Nagy-Britannia nem köztársaság, hanem monarchia, maga is egy (sok szempontból) archaikus társadalom, ahol az ősiségnek-származásnak sajátos szerepe van, és ennek letéteményese az uralkodócsalád, illetve maga az uralkodó. Egyetlen utalás sincs a könyvekben a királyságra.
   A HP-ben ábrázolt varázstanok (okkult és misztikus eszmék) a létező Britanniában hagyománnyal bírnak. Nem kell kitalálni neveket, könyvek címét, ideákat, ugyanis valós kultúrhistóriai érdekességekkel könyvtárak vannak tele. Robert Fludd (1574-1637) manicheus gyökerű filozófiája ismert, olvasható, az ennek nyomán igazán elterjedté váló rózsakeresztes közösség pedig (meglehet, téves eszméket mozgató, de mégiscsak) nagyon gazdag irodalmat hagyott Európára. Rowling ebből semmit sem használ. Kreált egy független miszticizmust, írt egy áltörténelmet és egy pszeudo-eszmetörténetet a regénye szüzséje mögé. Olcsó megoldás, kihagyott ziccer.
   A varázslóiskolában minden évben ünneplik karácsonyt. Ezen mosolyog az olvasó. Már aki. Nem derül ki, hogy mit ünnepelnek olyankor. A húsvét nem jelenik meg a regényben, Jézust egyszer sem említi Rowling (a világnak ez a része nem létezik a regény számára), de a Megváltó születésének a napjára a növendékek hazautaznak a szüleikhez, az iskola nevelői és Harry Potter pedig egymást ajándékozzák meg, így emlékezve — mire is?
   Végül egy olyan apróság, ami sikeres. A HP egy önmagán túl is hatni képes metaforát teremtett a horcrux nevű varázstárggyal. A horcruxot a varázsló hozza létre, egy közönséges tárgyból. Megbűvöli. A legsötétebb varázslatnak tételezi a regény a horcrux készítését. Embert kell ölni hozzá (a halál amolyan összetevőféléje), de a horcruxnak nem a gyilkosság a veleje-lényege. Készítésekor a varázsló elmetszi a saját lelkét (személyiségét?), és a lemetszett darabot bűvöli bele a tárgyba. Így, ha megölik is, a lelkének egy darabja tovább él. Igen ám, de az a kimetszett, az továbbiakban hiányzik abból, aki a horcruxot készítette. Rowling úgy írja le ezt az öncsonkítást, mint aminek eredményeként (maradványaként) egy torzult lélek él tovább a világban. A művelet nemcsak egyszer végezhető el, és minél többször darabol ki magából a varázsló egy-egy lélekmozaikot, annál sivárabb lelkű lesz a további életében. Ez itt szép. Mert tudjuk, hogy igaz. Tudjuk, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyek valahogy kimetszenek az ember lelkéből egy részt, és az a rész marad ott abban a helyzetben, mi pedig torzult lélekkel, a hiánytól való torzulással élhetünk csak tovább azután. Az emberi sérülékenység csodálatos metaforája.
   Joanne Kathleen Rowling hétkötetes vállalkozása a könyvészet valaha volt legnagyobb üzleti sikere, az olvasás népszerűsítése, a lineáris szövegek befogadásának fejlesztése terén pedig elévülhetetlen érdemeket szerzett. Ezért nem is bántottam nagyon. De azért tény, mi tény: a Harry Potter mint regény — erkölcstelen. Mármint a kunderai értelemben. Milan Kundera kimondta A regény művészetében, hogy a regény erkölcse a megismerés. Akkor van értelme elmesélni egy történetet, akkor van egyáltalán létjogosultsága egy fiktív, verbálisan megjelenített történetnek, ha hozzátesz valami újat a világról, az emberi természetről meglévő közös tudáshoz. Ez nem tesz.