Fernando Pessoa a portugál irodalom szórakoztató, különös alakja (sőt alakjai), válogatott verseinek impozáns kötetben megjelentetése kapcsán beszélgettek alteregóiról, nemzeti öntudatról és a koronkénti újrafordítások szerepéről az Írók Boltjában december elsején. Mennyire más minőséget eredményez, ha portugál eredetiből fordítja a verseket egyetlen, jó költő, Mohácsi Árpád, s nem nyersfordításokból dolgoznak többen! A remek hangulatú beszélgetés Budapestre varázsolta a portugál partokat, s az egyre hulló eső közben temporális tengerré változtatta a Liszt Ferenc teret.

Portugál Próteusz

   Miért kellett Pessoát újrafordítani? – tette fel a kérdést Portugál tenger kötet szerkesztője, Mészáros Sándor bevezetőjében, s rögvest indokolt is: A magyar olvasók korábban csak a Nyugat versízléshez idomítva találkozhattak Pessoa műveivel, míg a most megjelent nagyobb, teljesebb kötet a portugál szövegekből kiindulva jobb értelmezést adhat, s a könyv egészét fordító egyetlen költő jobban feltárhatja a versek rejtett összefüggésrendszerét, mint Nemes Nagy Ágnes vagy Somlyó Zoltán. „A jó fordítás valami idegenséget benne hagy a kötetben, valami olyan hangot, mely a másik kultúrában megvan, de a magyar költészeti hagyományban nincs” – állította Mészáros. Mindazonáltal nem leváltani akarja a korábbi fordításokat a Portugál tenger, hanem melléjük tenni a sajátját, mely koronként, az ízlés változásával szükséges, új felfedezéseket hozó is lehet. Vagy ez túlzott optimizmus? „Omnia fui, nihil expedit” – jutott eszembe azonnal egyik kedvenc Pessoa-idézetem. (Tovább: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/413)